Történt egy szürke decemberi napon, még valahol Mikulás után, hogy a blog beállításai között molyoltam. Jöttem-mentem, tettem-vettem, közben pedig jóuram szintén fellépett dolgozni a netre. A fénysebességű 5MB ezt néha nehezebben viseli, ilyenkor belassul egy-egy oldalbetöltés, persze csak annyira, hogy az ember idegbajt kapjon, mert amikor már azt hitte, hogy az oldal betöltődött, már kattint valamire, mire még ugrik egyet a sor és persze, hogy egy nyavalyás bannert vagy egyéb nem kívánt dolgot kap el az ember.
Aznap reggel nem voltam vidám kedvemben, ezt tetézte a hirtelen körkép mindenütt. Kéretlen levelek, hülyeségeken vitatkozó emberek a Facebook-on, egymás torkának ugrás a semmi miatt, a tipikus nagymagyarkodás, közben igazi paraszt módjára gyaluljuk bele egymást a földbe. Nincs mese, ezt tudjuk felmutatni 1000 év után, de hát ki hibáztatna minket, még a saját múltunkat sem ismerjük, kijár nekünk az az utálkozás, na. A facebook-ot egyébként is az egyik leghitványabb emberi találmánynak tartom, ha még oly sokat is lehet néha segíteni a felületén keresztül, de ez maradjon itt szubjektív véleményként. Nem szövegelek, hiszen a blog is rajta fut.
Aztán hangosan "elgondolkoztam", ezt nyilvánvaló okok miatt nem önteném újra szavakba. Az első fejcsóválás után mentem tovább, intéztem a dolgom, de nem hagyott nyugodni épp az, amit most is csinálok, miközben ezeket a sorokat írom: mi a töknek kell a fél életünket a neten élni? Megosztani minden egyes fingásunkat, össze-vissza posztolni az éppen aktuális állapotunkat, ha lázas vagy azt, ha meggyógyultál azt és egymásnak szépeket kívánni karácsonykor - facebook-on? Remek. Lassan már a telefonhívás és e-mail is ciki, mer' majd írok face-en. Ha nem vagy facebook-on, akkor nem is létezel. Hát én szeretnék így nem létezni, köszönöm.
Hasonló gondolattól vezérelve rémlett fel az a kérdés, ami már egy jóideje szintén foglalkoztat, de pusztán időhiány miatt. Nyilván észrevettétek, hogy SOKKAL kevesebbet vagyok. Nos, ez a jövőben sem lesz másképp. De azon a reggelen, komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy ennek a blognak, mint sok másiknak a neten, pusztán helykitöltő és díszítő funkciója lehet. Mert kinek is kellene, rajtam kívül? De még nekem sem, hiszen a recepteket itthon is tárolhatom, leírhatom a rugós gerincű kockás füzetbe, ahogyan a nagyi is tette azt, és majd az unokák fogják talán egyszer lapozgatni, keresve az elfeledett ízeket...Ehelyett itt vannak a receptek, már alig vannak kézzel írott receptesfüzetek talán és én elkedvetlenedtem. Ez nálam egyébként sem nehéz, az emberekhez fűződő kapcsolatom finoman szólva is varázslatos...
Aztán egyszer csak, meghallotta valaki odafenn, hogy tele van a hócipőm - úgy tűnik. Ugyanis a legközelebbi oldalbetöltésnél, miközben jóuram épp a düsseldorfi raktárnyilvántartó rendszert távkezelte pizsamában és papucsban, jelentősen csökkentve a letöltési sebességet, egy apró mozdulattal a freeblog jól ismert Harakiri gombján találtam magam. Ez pont azt csinálja, amit jelent, csak egy dologgal nem számoltam. Lanyha nyugalommal vártam a biztonsági kérdést, ami ezúttal azonban elmaradt. Kössetek követ a nyakamba és süllyesszetek el, nem értem és erre azóta sem kaptam érdemleges választ az illetékesektől - a baj egyszerűen megtörtént. A blogom a következő pillanatban nem volt sehol. azeszter.hu megszűnt létezni.
Először felnevettem és felkacsintottam, azért az égieknek van humorézéke, azt kell mondjam. Aztán persze erőt vett rajtam a düh, az értetlenség, a kétségbeesés és minden hasonló tónusú teljesen felesleges emberi érzés és tipródás mindenféle fokozata. Nem volt blogom. Ez így leírva elég röhejesen hangzik, de valójában nem a blogot sajnáltam, hanem az elmúlt 3 év munkáját. Nem lettem tőle sem híres, sem gazdag, sem népszerű, nem is akartam. De az elpocsékolás ilyen foka azért fájt volna.
Azonnal elkezdtünk rajta dolgozni, ennek eredménye, hogy most van blog, képek viszont nincsenek, mert azokat már nem tudta a freeblog visszahozni. Azt mondták.
Így egy hónap távlatából, most leültem, hogy ezt megírjam nektek. Itt, a blogon. Hogy ezek után sem lesz több, sem jobb, de ami lesz, az jó lesz, remélem. A képeket, amikor van időm, töltöm vissza, de ez időbe telik és van, amikor olyan cudarul ki vagyok még erre akadva, hogy az még a maradék kedvemet is elveszi, hogy pár száz képet visszatöltsek pár hét alatt. Nézzétek el nekem. De lesz olyan is, aki most gyorsan nyom majd egy "nem tetsziket". Mert az fontos.
Köszönöm.
